|
Repülni akarok, de
nem tudok.
Meg akarok tanulni repülni. Be is iratkozom egy repülőtanfolyamra, ahol
felírnak, bekönyvelnek, befizetem, minden rendben, persze. Csak az a probléma,
mondják, hogy odébb van a repülőtér. Azért ők adnak egy szép, vadiúj,
csillogó biciglit, és azt mondják, ezzel biciglizzek el a repülőtérre,
ahol a repülésoktatás zajlik. Mutatják, merre van a repülőtér. Azt nem
mondják, milyen messze.
Felülök a vadiúj, csillogó biciglire, és elindulok a repülőtérre. Aztán
csak megyek, megyek, hónapokig megyek, évekig megyek, árkon-bokron át,
mocsárban, szarban, szennyben. Szidom a biciglit. Én repülni akarok, nem
biciglizni. És nem tudom, mikor érek oda a repülőtérre. Évekig megyek,
megállás nélkül, szidom az anyjukat, hogy mér kell nekem biciglizni, amikor
én repülni akarok.
Útközben a vadiúj, csillogó bicigli koszos lesz, szaros lesz, rozsdás
lesz, egyre nehezebb tekerni, de én nem állok le megtisztítani, nem kaparom
le róla a szart meg a rozsdát, mert én repülni akarok, és nem érdekel
a rozsdás bicigli. Csak érjek oda egyszer, és repülhessek végre.
Odaérek. Fogad a repülőoktató. Azt mondja:
- Üdvözlöm, kolega, repülni fog tanulni. Íme a járműve.
És rámutat a biciglire.
|